Az ifjak édesek és tényleg ügyesek, de hol van itt az izgalom - kérdezi vendégkritikusunk, Murányi András a TV2 műsora után.
Miután kedves kollégáim közül egy-kettő leírta már veretes kritikájában azt a tökéletesen eredeti gondolatot, amely szerint, ugye, gyermekkel (kutyával stb.) szinte mindent el lehet adni, így – konklúzió – a TV2 Az ének iskolája című produkciója alapból kurrens termék, bocsánatért esedezem, amiért magam nem hüppögve és tyüntyülüpüntyüzve közelítek a kérdéshez, hanem mintegy neutrálisan. Mentségem nincs. Annak idején, amikor elköteleztem magam a kvázi kritikaírás mellett, azt gondoltam, hogy ez egy szakma, ahol az ítésznek higgadtnak, objektívnek és közhelymentesnek kell lennie; nem is hosszabbítanám, annyira kínos.
Mit látunk hát?
Elsősorban az X-Faktor serdülő II-esekre hangolt háttérműsorát, ami, persze, nem jelenti azt, hogy a TV2-n alig két hete futó gyermektehetség-kutató borzalmas volna. Ha kiskamaszok szerepelni akarnak a tévében, esetleg énekmamák-énekpapák tolják kényszeredett, de lazának szánt mosolyukkal kicsinyeiket a nyilvánosság felé, ám legyen; miként az is elfogadható műsoralap, ha olyan személyiségek zsűriztetik őket, illetve vesznek részt kerettörténeteikben, akik (el)ismert szakemberek. Csakhogy e kombó önmagában még nem jelent semmit; izgalmat, feszült várakozást legföljebb, mint amikor a csajt vártuk randevúra a Nyugati téren az óra alatt, s csak reménykedtünk, hogy valóban olyan jól néz ki, mint azt a hajnalban végződő, csatakrészegen letudott buliban észlelni véltük.
Az ifjak édesek és – szerkesztett az adás – tényleg ügyesek: pipa; a tanári karként feltűnő zsűritagok kedvesen, csettintve, finom mosolyfolyam közepette teszik a dolgukat: újabb pipa. Na de erre műsort építeni akkor tessék már, a kutyaúristenit neki, ha egyéb ötlet is beugrik annál, mint hogy bejön a család, énekel a gyermek, ájuldoznak a tanárok, meglepjük a gyermeket, örül a gyermek, örül a család. Az ének iskolájának első két adásában éppen ez történt: a negyedik esettől, amikor a nézővel már bemagoltatták a dramaturgiát, hogy tudniillik váratlanul megjelenik a kiskorú életében Friderikusz Sándor osztályfőnök bácsi, s közli vele, nem választották ki természetesen kiválasztották, a képernyők előtt ülők nagy része elkezdte pörgetni az iPhone-ját, hátha talál valami izgalmasabbat, például talppal is lehet gólt rúgni.
Fájdalom, az első két adásban nem volt semmi csavar/dramaturgia, amely fölülírta volna a komfortparádét; pontosabban egy akadt, amikor az egy év alatt két osztályt elvégző Lőrincz Álmos a színpadon közölte, egyszer az öltözőben énekelni kezdett, mire megverték. „Más ez a gyerek” – pszichologizáltak tanárok, s ekkor lehetett érezni először/utoljára azt, mennyire megdobta volna az amúgy x-faktorosan jól vágott, Friderikusz által gondosan narrált, képileg szépen megkomponált, ellenben álfrizbis díszletű műsort, ha a kliséken túlmerészkedett volna, s a kis klasszisok mindennapjait csöppet mélyebben is felskicceli. (Izé, és a mikrofont/árnyékát ne tessék már állandóan képben felejteni; ilyesmi még a grönlandi kettes csatorna bálnazsír-feldolgozókról futó realityjében sem fordulhat elő.)
Kurcz Szandi hangja brutális, Rubay Laci maga a csúcsra járatott génállomány, Venczli Alex lesz a magyar Justin Bieber – a folytatásban már tanáraikkal, Szulák Andreával, Pintácsi Alexandrával (Szandi), Hajós Andrással és Király Viktorral látják őket énekelni, gyakorlatozni, továbbá empatikusan nem kiesni, a szokásos külföldi licencet (Masterclass, HBO) átpofozgató-magyarító csatorna pedig izgatottan várhatja, mennyi nézője marad az újabb énekműsornak, amelyből egy idő után, élek a gyanúperrel, elfogy a matéria.